Kőműves Glória, a Nevetnikék Alapítvány alapítója és kuratóriumi elnöke, a 2024-es Emberség-díj egyik védnöke. Egy gyerekkori emlék motiválta arra, hogy tizenhat évvel ezelőtt az egyetem mellett létrehozza saját civil szervezetét. Tizenhat éve próbál több ezer embert az ügye mellé állítani, akár önkéntes, akár támogató szerepben, hogy a gyermekkórházban ne csak a betegség és a gyógyulás körül forogjon a gyerekek és szülők figyelme. Célja, hogy csapatával barátságos légkört teremtsen a gyermekklinikákon.
Mik voltak a kezdeti motivációid, honnan indult a Nevetnikék gondolata?
Kamaszkoromban egy barátnőm a kórházba került. Ez idő alatt többször meglátogattam az intézményben. Mikor láttam, milyen egy kórházban élni hetekig, akkor fogalmazódott meg bennem a tettvágy. Unalmasnak tartottam a helyzetet és a nem hagyott nyugodni ez az állapot. Mikor gyógypedagógus lettem, akkor lett lehetőségem arra, hogy kipróbálhassam magam klinikai területen.
Hogyan lettél gyógypedagógusból egy civil szervezet vezetője?
Alapvetően szeretem a gyerekeket, ahol gyerekek voltak, ott megfordultam, de igazából a kórház volt az a közeg, ahol a legjobban el tudtam magam képzelni. Viszont ahogy a végzettségemmel ebben a rendszerben dolgozhattam volna nem volt számomra kielégítő. Nem tudtam elképzelni magamat azok között a keretek között. Rá kellett jönnöm, hogy magamnak kell kialakítanom egy szervezetet, ahol úgy cselekedhetett, ahogy én azt jónak látom.
Mi volt eddig a legkiemelkedőbb eredményetek, amit elértetek civilként?
2021-ben volt a házkampányunk. Két és fél hónap alatt gyűjtöttünk össze 40 millió forintot. Azért volt fontos nekünk ez a ház, mert akkoriban zárt be a Nyár utcában a kórház. Nagyon összezsúfolódtak a gyerekosztályok a József Attila utcai gyermekklinikán, így a mi eszközeinknek nem volt már hely az intézményben. Egy új, közeli helyre kellett költöznünk, hogy az önkéntesek könnyebben vigyék el a foglalkozásokhoz szükséges eszközeiket a gyerekekhez. Akkoriban egy kis szervezetnek számítottunk, hiába működtünk évek óta, nem reklámoztuk magunkat sem a kórházban, sem a szülőknek. A házkampány kapcsán kötöttek össze minket a tevékenységeinkkel és a kezdeményezéseinkkel.
Milyen az együttműködés egy civil szervezet és egy közintézmény között? Hogy fogadtak titeket a kórházban? Vannak nehézségek az együttműködésben?
Szívesen fogadja az egészségügyi személyzet a kezdeményezésünket. Egy igazán gyerekbarát kórházban dolgozhatunk, ahol érzik és értik, hogy ez jó. Azt gondolom, hogy a nehézségek a mindennapokban jönnek össze. Ha belegondolok abba, hogy 16 évvel ezelőtt hogy kezdtem: akkor még a kamaszkori élményből azt fogalmaztam meg, hogy unatkoznak a gyerekek. Sokkal később, amikor már a rendszerben voltam döbbentem rá, hogy ez a legkisebb probléma. Mivel ez egy régiós kórház, így nagyon sok olyan gyerek van, aki messziről jön és nem tudnak utánuk jönni a szüleik. Több gyerek van emiatt egyedül, ami miatt elindul egy hospitalizációs folyamat. Ez hosszú távon árt a gyerek személyiségének és fejlődésének. Emellett fájó azzal szembesülni, hogy a krónikus beteg gyerekek teljesen beleragadnak a rendszerbe. Ha nem kínálunk nekik alternatív programokat, akkor annyiból áll a napjuk, hogy bámulják a fehér plafont. Ez az, ami igazán szívszorító, és nyilván látom azt is, hogy az egészségügyi személyzet lelkesedésével és elhivatottságával nincsen gond. Sőt, igazából ez a rendszer azért tud még így működni, mert ők szívvel-lélekkel dolgoznak. Viszont az ő energiaforrásaik is végesek. A rendszer hibáit az ő kitartásuk sem tudja megjavítani, kevesen vannak, nem jók a feltételek. Mi ebben a rendszerben próbálunk külső szervezetként segíteni. Hogyha mi nem teszünk ebbe erőfeszítést, akkor nem lesz változás. És lehet, hogy ezzel sem lesz tökéletes az egészségügyi rendszer, viszont azt gondolom, hogy jelentősen tudunk rajta javítani.
Ma Magyarországon jó civilnek lenni?
Szerintem Magyarországon nagyon jó lehetőség civilnek lenni, minden nehézségével és hátrányával együtt. Előtte tanárként dolgoztam a közoktatásban. Alapvetően egy kreatív, innovatív szellemnek tartom magam, és a közoktatásban ennek megvannak a maga korlátjai, ahol én ezt egy ponton túl márnem tudtam kiélni. Az alapítványban viszont pont azt élem meg, hogy látunk egy problémát, kitalálunk rá egy megoldást és megcsináljuk. Kevésbé érzem a korlátait. Természetesen vannak akadályok, például a kórházban, amikor először felvetettük az interaktív mesefal ötletét, akkor aggódtak a biztonság és a higiénia miatt. Később könnyen áthidaltuk ezt egy látványtervvel, ahol megoldásokat is mutattunk a felvetett problémákra. Amikor meglátták, nagyon beleszerettek és látták, hogyan oldhatnánk meg a felmerülő kérdéseket. Ebben az alapítványban pont ezt szeretem, hogy itt meg tudom élni azt, hogy tényleg van lehetőségünk valós megoldásokat kínálni a problémákra. A civilségnek az esszenciája, hogy kitalálsz valamit, és aztán nincsenek korlátok, hogy meg is valósítsd. Nálunk most a pénz a legnagyobb gátja csak az ötletek megvalósításának, és sok más szervezet is így van ezzel. A nehézségek mellett viszont azt is látom, hogy nagyon jól fejlődik az emberek hozzáállása ehhez a szférához. Nyilván ehhez kellenek olyan civil szervezetek is, amihez jó szívvel tudnak csatlakozni. Tehát ez egy kétoldalú dolog. Tekinthetünk úgy rá, mint nehézség, de közben azt is látom, hogy ez lehetőség, hogy kialakíthatjuk, és dolgozhatunk azon, hogy egy értéket képviseljünk.
Mi a motivációja ennek a szférának?
Úgy látom, hogy a legtöbb civil vezető, akik motorjai az egész szférának úgy állnak hozzá a munkához, hogy van egy probléma és azt meg akarják oldani. Ez igazából előnye is és hátránya is ennek a közegnek. Hatalmas motiváló erővel bír, és ez az, ami át tud minden nehézségen vinni. A hátrány viszont, hogy általában nem olyan szervezetépítésben profi emberek látják meg a problémákat és akarják megoldani azokat, akik stabilan, szélesebb körben tudnának hatást elérni. A legtöbb civil szervezetben inkább csak az adott téma szakemberei ülnek. A nagy lelkesedésnek az is lehet a hátulütője, hogy nagyon nehéz meghúzni a munka-magánélet határokat. Tudom, hogy engem a lelkesedés fűt és nem azért csinálom, mert fizetést kapok. És azt látom, hogy akik hozzánk csatlakoznak, azokat szintén ez hajtja. Ez tud motiváló lenni, közös üggyé válni. És amint egyre inkább rálátnak a problémára, annál motiváltabbakká válnak ők is. Ilyen szempontból viszont van egy előnye a civil szervezetnek a multikhoz vagy cégekhez képest, hogy itt mindenki azt látja, hogy van értelme annak, amiben időt, energiát fektetünk. Ezt a motiváló erőt kell rendszerbe raknunk, hogy fenntartható legyen.
Miért fontos a civil kurázsi, az állampolgársági öntudat, hogy ez miért fontos a mi tevékenységeinkben?
Ha egy sikeres, jól működő társadalmat akarunk kialakítani, akkor tömegesen kell megmozdulnunk. Nyilván az, hogy felelősségre vonjunk másokat, akik felelnek bizonyos döntésekért vagy ügyekért, kivitelezésért, az ugyanúgy fontos, de ez önmagában édeskevés, ha mi magunk nem mutatunk példát. Azt gondolom, hogy ilyen szempontból nagyon fontos a civilség és az, hogy ennek minél nagyobb kultúrája legyen. Jó lenne, ha minél többen részt vennének abban, hogy közösen kell megoldani társadalmi problémákat. Mindenkinek van ebben felelőssége, de mások a felelősségi szintek, mások a lehetőségek, amiket meg tudunk tenni. Mindenkinek meg kell tenni a magától telhetőt. Vegyük példának az adományozást. A rendszeres támogatóinknál sokszor belefutok abba, hogy átutalnak havonta ezer forintot azzal a metódussal, hogy úgysem ér semmit. Próbálom átadni azt az üzenetet, hogy sokat ér, amit tesznek az alapítványért. Ha még 400 ember gondolná azt, hogy ez nem ér semmit, akkor nagy bajban lennénk. Rossz gondolkodásnak tartom, hogy a gazdag emberekre pályázunk, akik majd öt-tízmilliót adnak nekünk, mert az ő felelősségük is, és adjanak vissza a társadalomnak. Persze ez így mind igaz, de azt gondolom, hogy ez mindannyiunk felelőssége, és mindenkinek annyit kell visszaadni, amennyi a lehetőségeihez mérten tud. És ha az ezer forint, akkor ezer forintot. Egyszer egy hátrányos helyzetű gyerekeket foglalkoztató intézményben volt gyűjtésünk. Részt vettek a szigetvári interaktív mesefal gyűjtésében. Egy tanár kirakott egy adománygyűjtő dobozt, és tíz meg húsz forintokat dobtak be, amiből több tízezer forint gyűlt össze. Nagyon fontos üzenet itt is, hogy mindenki a lehetőségeihez mérten segítsen. Egyszerre vagyunk segítők és segítettek, bármilyen élethelyzetben is vagyunk. Szerintem ezt jelenti a civilség.
Miért tartod fontosnak az Emberség-díjat?
Az Emberség-díjban az a jó, hogy nagyon sok olyan embert tesz láthatóvá, akik városszinten nem feltétlenül láthatóak, de közben nagyon fontos a tevékenységük vagy példamutatóak. Maga az, hogy erre a díjra pályázni kell, már egy olyan üzenet, ami motiváló az emberek számára. Legalábbis ebben bízok. Mindenkinek fontos az elismerés, hogy valaki észreveszi és értékeli, amit tesz. Én ezért is bíztatok mindenkit arra, hogyha úgy érzi, hogy van egy olyan tevékenység, még ha csak a húsz ember is tud róla, akkor pályázza meg, mert ez pont abban fog tudni segíteni, hogy sokakhoz eljusson, és a példamutatásnál szerintem nincs fontosabb.
Mit tanácsolnál annak, aki aktív állampolgár szeretne lenni?
Nem lehet úgy segíteni másoknak, hogy az ne hasson visszafelé is. Bárki bármilyen ügy mellé állhat, amivel azonosulni tud. Mi az egészségügyet támogatjuk, de ez lehet a környezetvédelem, szociális szféra, kutatás-fejlesztés, bármi. Onnantól fogva, hogy nyitottá válik az ember, ezt nem lehet úgy csinálni, hogy akkor csak a másik oldal kap. Ez formál minket is és visszahat. Ez a jó benne. Ezt egyébként magamon is érzem. Ahogy egyre nagyobb az alapítvány, úgy egyre inkább pukkad ki az én buborékom is. Számos olyan emberrel találkozok, akiről lehet, hogy tíz évvel ezelőtt nem gondoltam volna, hogy szociálisan érzékeny. Kezdek rájönni, hogy lehet, hogy én nem adtam át jól az üzenetemet.
Volt meghatározó élményed, ami a kiállásod miatt ér téged akár pozitív, akár negatív irányba?
Pozitív nagyon sok van. Amit mindenképpen ki szeretnék emelni, azok az emberek, akikkel valaha találkoztam és valamilyen laza ismeretség alakult ki közöttünk. Amikor elindult a házkampány, ezek az emberek voltak az elsők, akik mellénk álltak. Azt megélni, hogy van egy ügy, ami mögé minden ismerősöm beáll, az nagyon felemelő tud lenni. Én azóta is annyira hálás vagyok nekik. Az alapítvány támogatói bázisának több mint az egyharmada az én ismerősöm, és már nem feltétlen miattam támogatják a szervezetet, hanem az ügy miatt.