„A közoktatás problémáit nem lehetséges felülről megoldani” – fogalmazódott meg a gondolat az Újpedagógia által szervezett szakmai beszélgetésen a Nappaliban június 30-án.
Váczi Dorka (Újpedagógia) moderálása mellett Csovcsics Erika oktatási szakértő, Nyirati András emberi jogi szakértő, az Emberség Erejével Alapítvány elnöke, Szabolcsi Marcell pedagógus és Tasnádi Zsófia romológus, az Élménytár vezetője kereste a válaszokat a kérdésre, ami ma minden szülőt és tanárt feszít.
Hogyan lehet egy végletekig központosított, túlterhelt és bizalomhiányos rendszerben mégis méltányos, befogadó és helyben alakítható iskolát csinálni?
A résztvevők a választ is megtalálták: alulról építkezve, a saját közösségeink erejére támaszkodva, ahogy a civil szféra arra számos jó példával szolgál.
A beszélgetés elején a részvevők őszinteségének köszönhetően kirajzolódott a magyar valóság. A jelenlegi iskolarendszerből a két legfontosabb emberi alapszükséglet tűnt el, az idő és a bizalom. Nincs idő a diákok valódi, mélyebb megismerésére, nincs tér a kísérletezésre, a pedagógiai megújulásra, és hiányzik az a bizalmi háló, amely egy egészséges intézményi létezés alapja lehetne.
Ma az iskolák még helyi szinten sem képesek megadni ezt: a diákok túlterheltek, a tanárok kimerültek. A beszélgetésen éles vita bontakozott ki a szabad iskolaválasztás illúziójáról is. A szülők menekülő effektusa, amikor minden kapcsolatot és lehetőséget bevetnek, hogy gyermeküket egy jobb hírű, biztonságosabbnak hitt intézménybe juttassák, teljesen racionális egyéni túlélési stratégia, de rendszerszinten pusztító hatású. Ez a jelenség tovább mélyíti a szegregációt, és magára hagyja a legkiszolgáltatottabbakat.
A résztvevők viszont egyetértettek abban, hogy amíg nincs egy garantált, mindenki számára hozzáférhető és magas minőségű intézményi minimum, addig a szabad választás kizárólag a kiváltságosok kirekesztő eszköze marad.
De mi történik akkor, ha felismerjük, hogy az iskola nem egy zárt elefántcsonttorony, hanem a helyi társadalom legfontosabb szövete? Ha a rendszer bezárkózik, a közösségnek kell áttörnie a falakat. A civil szervezetek az elmúlt években sokszor afféle gerillaharcként élték meg az állami intézményekbe való bejutást, pedig elképesztő erőforrást jelentenek.
Nem normális állapot, hogy a diákok délután is a padban görnyednek a kötelező benntartózkodás alatt, miközben a tanodák, alapítványok és helyi civil kezdeményezések valódi, aktív állampolgárságra nevelő, közösségi élményeket tudnak nyújtani. Egy jól megszervezett civil jelenlét az oktatásban nem afféle úri hóbort, hanem az organikus társadalmi lét alapja lehetne, amely ráadásul levegőhöz juttathatná a végletekig hajszolt pedagógusokat is. Ugyanez az elv érvényes a középiskolások ötven órás közösségi szolgálatára is: nem papírmunkának és fásult pecsétgyűjtésnek kellene lennie. Ki kell vinni a fiatalokat az utcára, a társadalmi valóságba, hogy helyi ügyekért tegyenek, és a gyakorlatban tapasztalják meg, milyen ereje van a cselekvésnek és a szolidaritásnak.
A kerekasztal legfontosabb üzenete az apátia elutasítása volt.
Bár a közoktatás országos szinten egy merev monolit, helyben, Pécsen és Baranyában is megvannak azok a bástyák, amelyekre azonnal építkezni kezdhetünk.
Nem lehet tétlenül szemlélni, hogy a Pécsi Tudományegyetem egy elkülönített sziget legyen: hallgatói bázisát, kutatási kapacitását és innovációit sokkal szervesebben kell bekapcsolni a helyi iskolák mindennapjaiba. Elengedhetetlen egy valódi, működő városi diákönkormányzat, ahol a fiatalok kiléphetnek a passzív elszenvedő szerepéből, és hangot adhatnak annak, amit a saját jövőjükről gondolnak. És mindennél fontosabb, hogy megteremtődjönenek azok a nyitott, városi fórumok, ahol szülők, civilek és pedagógusok egyenrangú félként, a félelmeket hátrahagyva vitathatják meg a teendőket.
Egy felelősen gondolkozó szülő sem várhat arra, hogy egy minisztériumi rendelet tegye emberarcúvá a rendszert. A közösségi felelősségvállalás ott kezdődik, hogy megértsük: az iskola a mi ügyünk, vissza kell foglalni a gyerekek és a jövő számára.
Hanna Leemans írása, Galambos Attila fotói