Hogyan lesz a kiállásból közösségi ügy, és miért fontos az egymás iránt vállalt felelősség? Erre is választ kerestek a résztvevők a Mindenki az utcára című film vetítése után az Apolló Moziban.
A dokumentumfilm egy 2021-es skóciai razzia történetét meséli el, ahol Glasgow egyik negyedében a Belügyminisztérium bevándorlási hatósága két sikh férfit vett őrizetbe. A helyi lakosok, a pollockshields-i közösség erre gyorsan és rendkívüli közösségi kiállással reagált, több mint ötezer ember ment ki az utcára annak érdekében, hogy ne vigyék el a két férfit.
A glasgow-i civil megmozdulásoknak évszázados hagyománya van. A különböző mozgalmak ma is életben tartják az ellenállás hagyományát a városban, ennek sajátos kultúrája alakult ki. A 20. század eleji, nők által vezetett lakbérsztrájkokban gyökerezik, és ma is fellelhető a bevándorlók deportálása ellen küzdő, Glasgow Girls néven ismertté vált fiatal lányok csoportjának szellemiségében. A múltbéli munkásmozgalmakat a jelen emberi jogi küzdelmeivel a híres skót szakszervezeti vezető, Jimmy Reid lánya köti össze.
A skóciai társadalom sajátossága, hogy egy nagyobb hatalomhoz tartoznak, mégis kívülállók, mivel nem angolok. Emiatt a skót emberekben kialakult egyfajta empátia, könnyebben megértik a bevándorlók helyzetét. Ráadásul ahol hosszabb ideje jelen van valamilyen elnyomás, ott gyakran erősebb a közösségi ellenállás kultúrája. Ahogy egy felszólaló megfogalmazta a filmben: „az állami apparátus nem tekint ránk britként”. Ez pedig összekapcsolja a közösséget a sokszínű városrészben, ahol skótok és bevándorlók együtt élnek.
A kiállás nem egyéni gesztus, hanem a közösséghez való tartozásból és az egymás iránt érzett felelősségből fakad. „Része a közösségnek, ennyi elég volt nekem” – hangzik el. A film nemcsak egy tiltakozás történetét mutatja meg, hanem azt is, hogyan alakul a közös fellépésből közösségi erő, és hogyan kapcsolódik össze az igazságtalanság elutasítása, az erőszakmentes ellenállás és a történelmi hagyomány.
A hazai helyzet kapcsán Zeller Judit a negatív tapasztalatokat is megemlítette, mint például a diáktüntetéseken használt könnygázt, a sokkolók a hídfoglalások közben, vagy a tüntetők megfélemlítő körbeállását. Heindl Péter ezt egészítette ki pozitív megélésével a hatóságokkal kapcsolatban, amikor a kormányzati plakátok rongálása miatt intézkedtek vele szemben. Peták Péter az erőszakmentesség fontosságát hangsúlyozta, illetve a polgári engedetlenség iránti kötelességet. A polgári engedetlenség lényege éppen ez, hogy az aktivista megszegi a formális törvényt, ezzel bemutatva a mélyebb jogrend iránti tiszteletét. Mikor egy aktivista ezt nyíltan és erőszakmentesen teszi meg, vállalja a tetteinek jogi következményeit. A filmben a bevándoló hatóság furgonja alá bemászott aktivista biztos volt benne, hogy az éjszakát egy cellában fogja tölteni. Zeller Judit és Heindl Péter kiemelték, hogy alkotmányjogi szempontból ez a viselkedés teljesen legitim, hiszen a magyar alaptörvény is megfogalmazza, hogy ha valaki kizárólagos hatalomgyakorlásra tör, az állampolgároknak kötelessége ez ellen fellépni.
A beszélgetésen felmerült a kérdés, hogy a civil szolidaritás és a tüntetések vezettek-e a mostani magyar politikai változásokhoz. Volt felszólaló a nézők közül, aki kritikusan állt ehhez a kérdéshez, szerinte a magyar társadalom nem elég szolidáris. Példaként a roma közösségek kirekesztését és az önrendelkezési törvényt hozta fel, megjegyezve, hogy ezek miatt a kérdések miatt szinte alig mozdultak meg az emberek. A szolidaritás gyakran csak akkor formálódik át tömeges megmozdulássá, amikor már érezhető a rendszer vége és a düb átalakul politikai engedetlenséggé, ahogy ez történt a taxisblokádok, illetve a 2006-os események alatt.
A beszélgetés résztvevői egyetértettek abban, hogy az elmúlt 16 év elnyomása kitermelt egy olyan tudatos civil bázist és civil mozgalmi öntudatot, amely 1990-ben még nem létezett. Az emberek megtanulták, hogy ha egy ügy fontos, akkor össze kell fogni, és meg kell találni a nyilvánosság eszközeit. Amikor a tavalyi Pride-on vagy a gyermekvédelmi tüntetéseken százezrek mentek utcára Budapesten és ezrek Pécsen, a hatalom megérezte, hogy a jogok további korlátozását a többség már nem fogja elfogadni.
A Mindenki az utcára ereje éppen abban van, hogy a tiltakozást nem pusztán politikai eseményként mutatja meg, hanem emberi kapcsolatként is: olyan helyzetként, ahol az emberek azért mozdulnak meg, mert számít nekik a másik ember sorsa. Ebben az értelemben a közösségi mozgalmak alapja nem a düh, hanem az a felismerés, hogy együtt lehetnek erősebbek, és hogy a közös fellépés mögött valójában a szolidaritás és az egymás felé fordulás áll.
Hanna Leemans írása